Dr. habil. Kolonits Ferenc, a Vasúti Járművek Vasúti Járművek és Járműrendszeranalízis Tanszék oktatója egy részletes kiegészítést írt a Közhírben megjelent Szelek szárnyán című két részes sorozathoz.
... Az európai stratégiai bombázó hadjárat akkor ért a csúcsra, amikor katonai célokat már érzékelhetően nem szolgált. A kormányzatra irányuló tömegnyomás kiváltása a „feltétel nélküli megadás” meghirdetésével értelmetlenné vált, a német haderő még Berlin romjain is harcolt és nem a légi csapások alatt kapitulált. A korlátlan pusztítás épp hogy azt erősítette, „nem hagytak más utat számunkra”. Elemzők szerint – erődemonstráción túl – leginkább a lakosság egyetemleges megbüntetésének tekinthető, azzal a ködös haszonnal, hogy a jövőben elveszi a kedvüket háborús kalandot kockáztató vezetés támogatásától. A brit politika már a győzelem órájában kihátrált a végrehajtók mögül. Harris sértően mérsékelt elismerést kapott, a történészek meg magyarázzák, nincs az rendben, hogy a veteránokat évtizedek múltán rémálmok gyötrik – ők azért indultak el éjszakánként, hogy megtegyék, amiről azt mondták nekik, muszáj megtenniük Nagy-Britannia fennmaradásáért és a szövetségesek győzelméért.
Tokió a bombázás után
Mindez szinte leányregény volt a távol-keleti színtérhez képest. Ott a felek egyszerűen nem tekintették egészen embernek egymást és az amerikai propaganda szerint a japánok Pearl Harborral mindenfajta becsületüket elvesztették (erről azóta többet tudunk, bár nem eleget). A B-29 bombázó légierő előbb Kínából, majd a sorra elfoglalt szigetekről támadta a japán anyaországot és ’45 elejére megtalálta hivatott vezetőjét, a schweinfurti veterán LeMay személyében. Európai tapasztalatai alapján ő a viszonylag kis magasságról végzett éjjeli gyújtóbomba-támadást találta a megfelelő eljárásnak. Vadászelhárítás már alig volt, a farokgépágyút tartották csak meg, növelvén a bombaterhet. A március 10-i tokiói légitámadás „szuper tűzvihart” indított, amely több 2000 m-en repülő gépet felborított. Itt született az időegységre eső emberölés világrekordja, Drezdát és az atombombákat beleértve.
Drezda látképe
Ezek után szisztematikusan égették fel a japán városokat egyik végüktől a másikig. LeMay a végletekig leegyszerűsítve határozta meg hadviselési elveit: „Embereket kell megölni, és amikor eleget pusztítottál el belőlük, azok abbahagyják a harcot. Ők támadtak meg minket, japánokat akartok megsemmisíteni, vagy inkább amerikai áldozatokat akartok?” Tudta és meg is mondta, ha netán veszítenének, ő háborús bűnösként állhatna bíróság elé, amint ez elfogott amerikai pilótákkal meg is történt – a háború mielőbbi befejezése azonban emberéleteket kímél meg. Hat havi bombázó hadjárata kétszer annyi emberáldozattal járt, mint Japán összes katonai vesztesége a 45 hónap háború alatt. De mégsem kényszerítette ki a kapitulációt, ehhez a két atombomba, a minőségileg magasabb szintű tömegpusztítás kellett.
A vesztesek felelősnek talált bombásai megkapták ítéletüket, „death or such less penalty”. LeMay 84, Harris 92 évet élt, ágyban, párnák közt halt meg és nincs híre, hogy bár egy gondolat is bántotta volna őket.
